6 nap Lengyelországban

Egy kellemes októberi vasárnap reggel robogott ki a vonatunk a Keleti pályaudvarról Lengyelország dél-nyugati részére, a Sziléziában található Zabrze városába. Utunk valóban kényelmes volt, hiszen mind az öten egy fülkében ültünk egész utunk alatt és azt is csináltuk, amit akartunk. Márpedig mi filmet (is) akartunk nézni, mégpedig a Legényanyát.  Filmnézés közben többek között olyan városok, települések  mellett süvítettünk el, mint Göd, Vác, Nagymaros-Visegrád, Szob, Nove Zamky (azért is Érsekújvár), Bratislava (naná, hogy Pozsony), Kuty, Breclav, Hodomin, Bohumin, Zebrzydowice és végül 7 órás vonatozás, na meg egy kis ráadás késés miatt, begördültünk Katowicébe. Így aztán persze, hogy lekéstük az előre kinézett helyi járatot, ami a megbeszélt időre, elvitt volna bennünket célállomásunkra. Helyette, egy másik, szintén késésben levő vonattal, azért már sikerült is megérkeznünk késő délután Zabrze-be, ahol a fogadócsaládok és a lengyel koordinátor tündéri kislányával fáradtan, de annál lelkesebben vártak bennünket.

Zabrze, Szilézia ipari, kulturális és tudományos központja kb. 187.000 lakossal. Ha esetleg erről nem is, arról azért tudtunk, hogy van egy első osztályú helyi labdarugó  csapata, a KS Górnik, és játékosaik fehér-kék-piros színekben öregbítik a csapat hírnevét. A város volt már cseh, osztrák és porosz uralom alatt is, a két világháború között Hindenburgnak hívták, ettől eltekintve mindig jelenlegi nevére hallgatott.  Egyrészről azt mondhatnánk, hogy teljesen otthon éreztük magunkat a városban, hiszen ugyanolyan ragyogó idő – állítólag ilyenkor október környékén már szakadó eső fogadja a látogatókat –, divatházak, bevásárlóközpontok kényeztettek bennünket, mint itthon. Ugyanakkor azt is láttuk, hogy egy gyorsan fejlődő, de igazi volt szocialista iparvárosban, pontosabban bányavárosban vagyunk, ahol azért még a szürke szín az úr. A város címerében egy fogaskerék is szerepel, ez megerősíti azt, hogy komoly a múlthoz való kötődés.

Hétfőn volt az első munkanapunk, a NASZA SZKOLA nevű alapítványi iskolában.  Az iskola méreteit, tanulói, oktatói gárdájának számát tekintve kicsinek mondható, ami viszont feltűnt, talán pontosan az előbbiek miatt, hogy mennyire nyugodt, barátságos légkör uralkodott, amit a sok színes fal, tárgy, faliújság csak erősített. A szépen feldíszített tornacsarnok megtisztelte a résztvevőket, a polgármester úr és az igazgatónő barátságos személye és szavai pedig csak tetézték ezt. A közelben található tradicionális lengyel étteremben ebédeltünk, ahol jobbunkon a vezérkarral beszélgethettünk, a balunkon pedig diákjaink keveredtek és építették nemzetközi kapcsolataikat.

Délután komoly dolgok következtek, a másnapi auschwitzi utazást készítették elő számunkra a szervezők. Fontos is volt ez nemcsak a diákoknak, hanem a tanárok számára is.  A II. világháborúról nem lehet eleget tudni, ezért is hallgattuk nem kevés kíváncsisággal és döbbenettel a lengyel koordinátor felkészült előadását. Megtudtuk, hogy a zene még a koncentrációs táborokban is szerephez jutott, sajnos negatív felütéssel. A valamilyen hangszeren játszani tudó elítéltekből zenekar jött létre, akik rabtársaiknak voltak kénytelen zenélni, miközben azok a tábor bejárata fölött lógó „Arbeit macht frei” cinikus mondat alatt áthaladtak. Erre a zenére kellett menetelniük, ha munkába indultak vagy éppen jöttek a rabok. A zenekar az SS tisztek szórakoztatására is szolgált. A zenészeknek dupla teher nehezedett a vállára, hiszen a napi munkából, robotból nem kaptak felmentést. Az előadás után a Schindler listája című film zenéjére kellett a résztvevőknek érzéseiket, gondolataikat valamilyen képi formában megjeleníteni, mindezte a város első számú természeti kincsével, a szénnel. A diákok igazán elmélyülten dolgoztak, és a munka befejeztével kiállították a terem végében a rajzokat a szervezők, ahol mindenki megnézhette a többiek művét is.

Másnap tehát elutaztunk Auschwitz-Birkenau Emlékhelyre, tábormúzeumba. A barakkok, fényképek, térképek, személyes tárgyak látványa mindenkit sokkolt, a látottakat profi idegenvezetőnk részletes történelmi előadása egészítette ki. Mindaz, amit aznap láttunk, tapasztaltunk, tanultunk egy életre elraktározódott mindannyiunkban.

A harmadik napon Krakkóba mentünk, ebbe a csodaszép lengyel városba. Verőfényes napfény fogadott bennünket a Visztula partján. A 18. századig Krakkó Lengyelország hivatalos fővárosa volt. A város közelében a Kárpátok északi nyúlványai kapaszkodnak a magasba, de maga a város sík területen fekszik. Mindössze a Wawel-domb emelkedik néhány tíz méterrel a Visztula fölé. Első utunk a Wawel-dombra vezetett, ahol a királyi palota, bástyák és a katedrális foglal helyet. A lengyel királyok és több híres lengyel temetkezési helye is itt van a katedrálisban. Álljon itt néhány név azok közül, akik itt nyugszanak: Nagy Kázmér, I. Ulászló, Hedvig, lengyel királyné: Jagelló Anna, Báthory István (igen, az erdélyi fejedelem 1533-1586), Sobieski János király, Tadesz Kosciuszko. Itt nyugszik Lech Kaczynski lengyel államfő is feleségével, akik 2010-ben szenvedtek repülőszerencsétlenséget.

Zsigmond-harangjára persze, hogy mi is rátettük bal tenyerünket és kívántunk valamit, amit persze senkinek sem árultunk el. És ha Krakkó, akkor találkoztunk a Wawel sárkányával is, mely a legenda szerint a Wawel-domb barlangjában élt. Mi természetesen az acélból készült sárkányt tudtuk csak lefényképezni, ami öt percenként tüzet okád ki a szájából.  Majd végre eljutottunk Krakkó legjellegzetesebb épületéhez, a főtéren található Posztócsarnokhoz, egy reneszánsz vásárcsarnokhoz. Itt kedvünkre nézelődhettünk, vásárolhattunk, gyönyörködhettünk a szebbnél-szebb bőrárukban, ajándéktárgyakban és borostyán ékszerekben. Nem is jöttünk el szuvenír nélkül! Nem volt nehéz magunk elé képzelni, milyen is lehetett itt az élet a XV. században, Krakkó virágkorában, amikor Keletről érkeztek a drágábbnál-drágább kelmék, szövetek, finom fűszerek. Európa egyik legpompásabb fővárosa rajzolódik ki a szemünk előtt!

A tér közepén áll Adam Mickiewicz, a romantikus lengyel költő emlékműve, ami a fiatalok kedvelt találkozóhelye. Mi és a nemzetközi nagycsapat is itt kaptunk kedvet a fényképezéshez. A főtéren van a híres felemás tornyú Mária templom is, ahova természetesen bementünk. Az épület kívülről egész egyszerű, belül annál gazdagabb freskó díszítéseivel, karcsú hajóival vívja ki a turisták elismerését.  Egyik tornyából óránként felhangzik az 1241-es tatártámadás emlékét őrző harsonaszóló. A tér abban is Velencére emlékeztetett, hogy galambok százai, sőt ezrei repdestek szüntelen a fejünk fölött.

Krakkóban járva nem feledhetjük a lengyelek kedvenc pápáját, II. János Pál pápát, aki Krakkóban tanult és tevékenykedett. Láttuk azt az ablakot is – ma fénykép jelöli személyét –, ahol híveinek tartotta a szentmisét, amikor Krakkóban tartózkodott. Természetesen a közkedvelt pápáról készült szobor előtt mi is készítettünk fényképeket.

A negyedik nap ismét munkával telt, a tanároknak munkamegbeszélés volt, a diákok filmekkel kapcsolatos feladatokat kaptak, például plakátokat készítettek.

Hadd álljon itt néhány elismerő szó a fogadócsaládokról, a lengyel koordinátorokról. Igazán vendégszerető családokat kaptak a diákjaink és a lengyel tanárkollégák is profizmusról tettek bizonyságot. Bizonyára felszedtünk magunkra néhány pluszkilót, hiszen a napi kétszeri elegáns éttermekben felszolgált lengyel ételspecialitásoknak, fenséges desszerteknek nem tudtunk nemet mondani.

Az utolsó nap is elérkezett és mi ismét vonatra kellett, hogy szálljunk. Azért a hazafelé jövet sem sikerült teljesen zökkenőmentesre. Ha Csongor nem szól, hogy Katowice és ezáltal nem jelzi, hogy le kellene már szállnunk, talán még mindig ott ülünk fenn a vonaton és csak mesélünk, mesélünk egymás szavába vágva izgatottan friss élményeinktől feldobva …

Nem a teljesség igényével íródott ez a beszámoló, de nem is ez volt a cél. Őszintén írjuk, mondjuk, hogy jó volt Lengyelországban lenni, jó volt a lengyelek vendégszeretetét élvezni néhány napig.  POZEGNANIE !

Szabadosné Karsay Gabriella